2009. január 1., csütörtök

El Camino

Tegnap meglepő és lehengerlő felfedezést tettem: Mike megjárta az El Caminot! Hú, de irigylem! (Bár a múltkor arról beszélgettünk A-val, hogy a magyarban ez pejoratív. Én nem úgy gondolom, hanem csak egyszerűen nagyszerűnek gondolom, hogy "teljesítette".)
Amikor "megismertem" (kb. 3,5 éve) - azért az idézőjel, mert csak felszínesen ismerem, a főiskolán a másik csoportba jár -, csak annyit láttunk, hogy ő a csoport 2 fiújából az egyik. Mindig "normális" volt, képes volt még köszönni is, mosolyogni, értelmes kérdéseket feltenni, tételeket feltölteni. Sajnos manapság ez sok embernek nehezére esik...
Aztán tavaly, amikor (a névre nem biztos hogy jól emlékszem) Nemes Krisztián meghalt Afganisztánban, akkor olvastam, hogy Mike is ismerte, szolgáltak együtt. Az ilyen tragédiák valahogy közelebb jönnek, ha olyannal történik, akit valaki ismert...
Iszonyú a háború, és erről mindig Dédi jut eszembe, aki a halála előtt sokat beszélt nekem a háborúról. Akkor ő még fiatal lány volt, és ahogy mesélte, borsódzott a hátam... Hogy kiszaladt fáért, és nem messze tőle csapódott be egy bomba... Én már egy szerencsésebb nemzedékhez tartozom, aki csak a Kádár-rendszer végét ismerte, a háborút nem. J. már azt sem, és csak mosolygok, hogy nehezen tudom elmagyarázni, mi '56 értelme, miért ünnep...
A szabadság... Sajnos ezt is elrontottuk, mostmár túlzott szabadság van: szabad törni, zúzni, gyújtogatni, másokat leszúrni a buszon, kisgyerekeket mosógépben megfojtani... És persze hogy nem szabad... De tizenévet kapni azért, hogy valaki másodmagával kivégzi szintén kamasz osztálytársát? Hogy eszméletlenül a folyóba dobja?! Istenem, ilyenkor nem tudom hol élek, és nagyon féltem a gyerekeimet... Akiket igyekszünk "normálisra" nevelni, kedvesre, segítőkészre. Csak nehogy ettől lúzerré, kihasználható "tehetetlenekké" váljanak...

El Camino
Amikor Emma megfogant, a betegségem miatt nagyon aggódtam, hogy neki baja lesz. Akkor fogadtam meg, hogy ha épen egészségesen megszületik, elmegyek én is az Útra. Csak azért, mert hálával tartozom a családomért, a szeretteimért. Nem teljesítménykényszerből. Hogy kinek vagyok hálás? Nem tudom :) Az Úrnak? A Sorsnak? A Földanyának?
Nem tudom, de hiszem, hogy tök mindegy hogy hívjuk, van valami, ami segíti azokat, akik megtesznek minden tőlük telhetőt. Enélkül a hit nélkül lehet élni? Ha nem lenne, azt kellene gondolnom, hogy törtetve, másokon áttaposva többre jutok.
De én így "lúzeresen", segítve, "normáslisan" élve tudok csak lenni.

[...]

Nincsenek megjegyzések: