Gyümölcséről ismerni meg a fát...

Ezt egyszer egy öreg bácsi mondta nekem, mikor a lányommal - aki egy kedves, aranyos, jó fej, mosolygós valaki, és mindenkihez van egy kedves szava - sétáltunk az utcán, és összebarátkoztak. El nem mondom, mennyire boldog voltam :) Nekem mindig nehezemre esett kapcsolatot teremteni az emberekkel, a mai napig utálok telefonálni, de egy lakatlan szigeten is jól meglennék, ha nem jönne oda senki :)
Erre ez a bácsi 5 perc után levette, hogy - hiába vagyok én mogorva és nem szólok egy szót se, és nyúzott is vagyok meg kedvetlen - éntőlem van ez a kis poronty, és rengeteg munkám, erőfeszítésem fekszik benne, hogy ilyen legyen...

Nem melldöngetésből írtam ezt le, hanem mert kapcsolódik a hétvégi élményemhez...
Biciklizni mentünk (nagypapa, lányom, én), mondtam nekik, hogy menjenek csak előre, majd én a saját tempómban tekerek. Megy a biciklizés, de nem őrült-hajszolós tempóban :) Ha tekerek fél órát egyhuzamban, akkor lihegve kászálódok le...
Szóval elindultak, én komótosan utánuk.
A lányom többször hátranéz (néha majdnem fel is borul), egyszercsak hátrakiabál:
"-Mama, ha valami bajod van, csak kiabálj!"
Hát, azt hittem, elolvadok. Visszafelé hasonló szituban voltunk. Megelőztek, és közben hallom, hogy odasúgja a nagyapjának:
"-Azért vigyázzunk, nehogy a mama elessen!"
Ezért megéri a gyerekekkel gürcölni, nem? Ha belegondolok, mennyi energiát belefektettem, szeretetet adtam, éjjelente keltem satöbbi... De sokkal többet kaptam tőle: olyan bizalmat, amit soha senkitől előtte (pszichológiából ismertem az ősbizalmat, mint fogalom, de nem tudtam elképzelni, amíg nem lettem anya), tanultam rengeteg türelmet (húúú), megtanított rendesen kommunikálni, megtanított a szeretetet igazán befogadni és visszaadni (ez az emberek nagy részének problémát jelent, mégse segítünk rajta...), és még sok mindent, ami eszembe se jut.
Megérte? Hát meg :)