SzoMbaT

Őrülten készülök a hétfői-keddi vizsgákra. Utálok állandóan álmos lenni... Ismerős érzés, hogy fel kell kelnem, de szédülök és zúg a fejem. A menetrend: leteszem Emmát este 8-9 között, és ő alszik vígan durmolva éjjel 2-3-ig. Én kb. 9-től alszom, általában a nagyszobában, mert egyszerűen eldőlök, mint egy zsák (A. meg hagyja, hadd aludjak, rendes:)) Aztán 2-3 körül jön A., hogy Emma éhes, ordít. Megyek, megszoptatom, majd mikor elalszik újra, akkor kiülök a nagyszobába tanulni, a következő ébredésig. Akkor megint szoptatok, majd megint eldőlök :)
És reggel olyan álmos vagyok, hogy borzasztó.

Tegnap jó napom-pom-pom volt (mondaná Pompom). Délelőtt kendőkötős tanfolyamon voltunk Emmával. Hú, kezdem megérteni azokat, akik szenvedélyes kendőgyűjtők. Gyönyörű kendőket láttam, brutál árakon :( Nem baj, majd szerzek az e-bay-en olcsójér'!
Aztán délután elmentünk négyen (J., Nagypapa, Emma meg én) szánkózni a Nemjuteszembehova (álmos vagyok)... Emmát magamra kötöttem, és hajrá! Az első pár csúszásnál még kicsit féltem, aztán visszaszoktam. Nagyon királyság volt! Mondjuk Nagypapát se sűrűn hallom így kacagni. J. meg most tanul kormányorni, egész ügyes :)

Este meg készre csináltam a vizsgákra a beadandókat, amiket már elkezdtem, de most gatyába ráztam őket. Egész jók lettek... Majd meglássuk. Hát, megint az esélytelenek nyugalmával indulok neki, mert Emmától nem nagyon tudtam tanulni, és az éjszakai tanulás sem olyan jó, mint régen. Most túl fáradt vagyok hozzá, és sokszor csak bambulok a papírra... Biztos hős vagyok, nem? De, de!! :))
A. nagyon jó fej, mindenben segít. Remélem letudom ezt a két vizsgát, aztán megint nyugalom lesz egy kicsit. Lehet elemézni meg akadémiázni. Az is jó időtöltés...

Holnap jön Á., kicsit gyakorolunk az ének vizsgára... Nagyon brutális lesz. Ha nem húznak meg, biztos valami isteni sugallat lesz benne. Bőszen imádkozom is :)) Muszáj lenne, hogy sikerüljön (meg a vizuális is), mert nehogy már ne legyen meg a félévem... Broáfos lenne, ha megint fel kéne venni ezt a két tárgyat...
Na, de erre nem is gondolok, inkább megyek lefeküdni...

Szilveszter

Nem is írtam, hogy milyen jó volt! Emma időben elaludt, utána J. még fenn maradhatott, és 10-ig társasoztunk. Utána virslievés és J-nak alvás. Én meg csak simán elaludtam :)))
Éjfélkor elég kómásan koccintottam a gyerekpezsgővel ;)

Ma éjjel (szoptatás után sose bírok visszaaludni) megtaláltam az egyik régi barátom blogját. Tök jó volt olvasni. Olyan, akivel (pár)évente egyszer találkozunk, de akkor is tudunk beszélgetni.
Sajnálom, hogy nagyon sok emberre nincs időm... Még felhívni sem, nemhogy találkozni. Na, nem baj, majd csak nem felejtenek el :)) Ha meg igen, akkor úgyis mindegy volt, sőt kár volt a befektetett időért.

Szóval visszatérve Ago blogjára. Olyan jó volt olvasni, hogy egészen felvidultam. Tegnap mondtam A-nak, hogy "ooolyan depi vagyooook", de nálam ez kikapcsolható. Biztos nem is vagyok igazából depi. Amikor Emma ott van az ölemben és ezerrel táplálkozik, akkor például teljesen nélkülözhetetlennek érzem magam. Vagy amikor J-t kell meghallgatni, ahogy mondja a verset. Vagy tegnap mikor golfoztunk a wii-vel hárman, az is jó volt. Nem én nyertem :))

Visszamentem a hálószobába hallgatódzni: három szuszogást hallottam. Ez is jó volt. Ufónak érzem magam néha, de jó valaki(k)hez tartozni. Főleg úgy, ha az ember közben a lehetőségekhez képest szabad... Szombaton elmentem J-val turkálni, mert neki is, Emmának is kellett ruha (a boltokban meg nem lehet a nagylányomra valót kapni), meg piacon is voltunk. Addig A. itthon volt Emmával. Megjegyzem, nagyon hősies volt, mert Emma nem volt legjobb kedvében. Jól le is fárasztotta az apját :))
Nemrég mondtam, két hónap szinte folyamatos bezártság után, hogy nekem már az is szabadság, ha egyedül vihetem ki a szemetet...
De biztos ez is egy életfeladat: kibírjak egy olyan gyereket, aki sokszor engem és csak engem akar. Nesze neked, te független, gondolhatja magában. Nagyon jó fej: már nagyokat vigyorog, és rötyög is hozzá.
J. meg pénteken hazahozta az első értelmes megjegyzett viccét. Jót röhögtem rajta.
"Szőke nő bemegy a boltba.
-Kérem, megvehetném ezt a tévét?
-Ezt szőke nőknek nem ajánlanám. - mondja az eladó.
Másnap barnára festeti a haját, megint bemegy a boltba, megkérdi:
-Kérem, megvehetném ezt a tévét?
-Ezt szőke nőknek nem ajánlanám.
Következő nap feketére festeti a haját, megint bemegy a boltba........
-Kérem, megvehetném ezt a tévét?
-Ezt szőke nőknek nem ajánlanám.
-Mondja, honnan tudja, hogy szőke vagyok?
-Hölgyem, egyszerű. Ez ugyanis egy mikrohullámú sütő."

A többiek ismerték, én nem, de nagyon tetszett. Meg az is, ahogy J. elmondta. Nagyon büszke voltam rá. Milyen egy anya: közben végig arra gondoltam, nehogy belebakizzon a poénba, mert akkor szomorú lesz... De nem bakizott bele, nagyon helyes volt még a mimikája is :))) Teljesen megértette a viccet. Bár az általánosítást szerintem nem érti, lehet, hogy nincs is értelme :) Könnyű nekem, én nem vagyok szőke...

Mindig van valaki...

Nehéz lenne hit nélkül élni vagy az embernek talán lehetetlen is. Gyerekkorom óta hiszem, hogy bármiben lehet hinni. HA CSAK ABBAN, HOGY HOLNAP IS KISÜT A NAP, AKKOR ABBAN...
Amikor gyerek voltam, abban hittem, hogy kitörhetek, hogy más életem lesz. Ez sikerült. De emlékszem, hányszor hallottam, hogy hülye vagyok és úgyse, és persze, mert én mindenkit lenézek... És igen, hülye vagyok, de mégis, viszont mindig igyekszem, hogy ne nézzek le senkit. Nem felejtem el, honnan jöttem. De, mégis vannak, akiket lenézek: a tudatosan rosszindulatúakat, a nemtörődömöket, a vállrángatókat. Hú, amikor mások feladják... Azt sem bírom.
Tegnap tesiből vizsgáztam: katasztrófa volt. Emma nagyon korán kelt, iszonyú álmos voltam. Talán, ha a tanárnő nevemet kérdezte volna, azt se tudtam volna... Hú, kettest kaptam, de nem rajtam múlt. Iszonyúan szégyelltem magam ezért a leszereplésért, de nem tehetek semmit... Könnyű mondani, hogy nem hajtok most jó jegyre, mert az itthoniak a fontosabbak, de akkor is :(

Mindig van valaki...
Aki segít, ha baj van. Ezt is úgy tanultam. És mindig van valaki, aki gondol rád, még ha nem is tudod.
E. mindig küldözget mindenféle pps-eket, szép szövegekkel, mert E. nagyon kedves. Az a kihalóban lévő fajta, aki mindent megtesz másokért. Jól ki is használják... (pfujj, milyen duma!)
De nekem is mindig küldi, és ez tök jólesik.
Tegnap gondolkodtam, hogy milyen régen barátok vagyunk A-val. Majdnem 25 éve - még leírni is borzasztó. Az járt a fejemben, hogy ő az aki elviseli azt, ha hónapokig nem hall rólam, sőt, egyszer évekig nem tudtunk egymásról... Mégis a legbizalmasabb, legjobb barátom. Olyan "őismertrégenisamikormégmásvilágvolt" érzésem van mindig, mikor beszélgetünk. És a szüleit is szeretem. Az apukája már régen mondja, hogy tegezzem, de valahogy nem megy. Ő nem változott 20 éve, nekem mindig ilyen korú volt, mindig mosolygó, vidám ember. Nagyon tisztelem.

Karácsonykor sokat gondoltam a barátaimra, de nem volt energiám írni nekik. Remélem, érezték. Tök fura, hogy (pl. az éjjeli szoptatások közben) mennyi minden és mindenki jár az ember fejében... Sok rég nem látott ember is eszembe jutott...

Aikido

Családi szokás szerint elvittem J-t aikidora. Megbeszéltem a mesterrel, hogy megnézi, és ha úgy látja, és a gyereknek is tetszik, akkor járhat, bár még nincs 7 éves.
Elbuszoztunk (Emma kendőben durmolt rajtam), és J. el volt varázsolva. A mester megengedte, hogy járjon ha szeretne. Ő meg szeretne. Úgy volt, hogy ma kipróbálja az új ovis focit, de reggel kérlelt, hogy menjünk inkább aikidora. Hát menjünk :)

Oltások - dec. 29.

J. megkapta végre a hatéves oltását, Emma pedig a kéthónaposat + a Prevenart. Egyikőjük se lázasodott be (másnapra sem).
Aznap még voltunk az Ikeában, jól bevásároltunk praktikus dolgokból... És J. nem tudott játszóházazni, mert teltház volt :( El volt keseredve. De kapott az oltás-hősiességért egy éjjeli lámpát. Egy nagy rózsaszin virág maga a lámpatest, elég szép. Neki mindenesetre tetszik.

Másnap voltunk a DP-ban, a Jézuska utólag hozott nekem egy gyööööööönyörű szemüveget.
Hú, már látok is:) Kiderült, hogy a régi már nagyon erős, mko. 3/4 dioptriával erősebb a kelleténél. Nem csoda, hogy fájt benne a fejem.

El Camino

Tegnap meglepő és lehengerlő felfedezést tettem: Mike megjárta az El Caminot! Hú, de irigylem! (Bár a múltkor arról beszélgettünk A-val, hogy a magyarban ez pejoratív. Én nem úgy gondolom, hanem csak egyszerűen nagyszerűnek gondolom, hogy "teljesítette".)
Amikor "megismertem" (kb. 3,5 éve) - azért az idézőjel, mert csak felszínesen ismerem, a főiskolán a másik csoportba jár -, csak annyit láttunk, hogy ő a csoport 2 fiújából az egyik. Mindig "normális" volt, képes volt még köszönni is, mosolyogni, értelmes kérdéseket feltenni, tételeket feltölteni. Sajnos manapság ez sok embernek nehezére esik...
Aztán tavaly, amikor (a névre nem biztos hogy jól emlékszem) Nemes Krisztián meghalt Afganisztánban, akkor olvastam, hogy Mike is ismerte, szolgáltak együtt. Az ilyen tragédiák valahogy közelebb jönnek, ha olyannal történik, akit valaki ismert...
Iszonyú a háború, és erről mindig Dédi jut eszembe, aki a halála előtt sokat beszélt nekem a háborúról. Akkor ő még fiatal lány volt, és ahogy mesélte, borsódzott a hátam... Hogy kiszaladt fáért, és nem messze tőle csapódott be egy bomba... Én már egy szerencsésebb nemzedékhez tartozom, aki csak a Kádár-rendszer végét ismerte, a háborút nem. J. már azt sem, és csak mosolygok, hogy nehezen tudom elmagyarázni, mi '56 értelme, miért ünnep...
A szabadság... Sajnos ezt is elrontottuk, mostmár túlzott szabadság van: szabad törni, zúzni, gyújtogatni, másokat leszúrni a buszon, kisgyerekeket mosógépben megfojtani... És persze hogy nem szabad... De tizenévet kapni azért, hogy valaki másodmagával kivégzi szintén kamasz osztálytársát? Hogy eszméletlenül a folyóba dobja?! Istenem, ilyenkor nem tudom hol élek, és nagyon féltem a gyerekeimet... Akiket igyekszünk "normálisra" nevelni, kedvesre, segítőkészre. Csak nehogy ettől lúzerré, kihasználható "tehetetlenekké" váljanak...

El Camino
Amikor Emma megfogant, a betegségem miatt nagyon aggódtam, hogy neki baja lesz. Akkor fogadtam meg, hogy ha épen egészségesen megszületik, elmegyek én is az Útra. Csak azért, mert hálával tartozom a családomért, a szeretteimért. Nem teljesítménykényszerből. Hogy kinek vagyok hálás? Nem tudom :) Az Úrnak? A Sorsnak? A Földanyának?
Nem tudom, de hiszem, hogy tök mindegy hogy hívjuk, van valami, ami segíti azokat, akik megtesznek minden tőlük telhetőt. Enélkül a hit nélkül lehet élni? Ha nem lenne, azt kellene gondolnom, hogy törtetve, másokon áttaposva többre jutok.
De én így "lúzeresen", segítve, "normáslisan" élve tudok csak lenni.

[...]